Súlyos örökséggel és magas elvárásokkal kell számolnia annak a kormánynak, amely a következő ciklusban átveheti az ország irányítását – ez volt a fő üzenete annak a hétfő esti beszélgetésnek, amelyet a CEU Bibó István Szabadegyetem rendezett Az első 100 nap címmel. Az eseményen Simor András közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke, Tóth Gábor Attila, a Debreceni Egyetem alkotmányjogásza, valamint Kramarics Szandra, az ELTE TK Szociológiai Intézetének kutatója vitatta meg, milyen lépések tűnnek a leginkább halaszthatatlannak gazdasági, jogi és szociális téren.

Simor András orvosi metaforával élve két különböző természetű bajt különböztetett meg a magyar gazdaság jelenlegi állapotában. Az akut probléma a költségvetés helyzete: a leköszönő kormány eredetileg ötszázalékos hiánnyal kalkulált, ám a közgazdász szerint – egyetértésben Magyar Péter értékelésével – ez év végére inkább a hat százalékhoz közelíthet. A krónikus baj viszont ennél is komolyabb természetű, hiszen a magyar gazdaság növekedési képessége gyakorlatilag a nullához tapad.

Simor szerint ezen az állapoton egy esetleges Tisza-kormánynak gyökeresen változtatnia kellene, ám az érdemi fordulat legkorábban öt év múlva mutatkozhat meg. Úgy fogalmazott, a magyar gazdaság jelenlegi szerkezetében képtelen a gyors felzárkózásra, és ahhoz, hogy lépést tarthasson a régiós versenytársakkal, alapvetően új eszközökre van szükség. A versenyképesség romlását elsősorban azzal magyarázta, hogy az állam példa nélküli mértékben szólt bele a gazdasági folyamatokba, és nagyjából kétszer akkora arányban költött a gazdaságra, mint az uniós átlag.

Ez a gyakorlat – fejtette ki a volt jegybankelnök – mesterségesen tartott életben olyan vállalkozásokat, amelyek pusztán állami támogatás révén maradtak fenn, miközben háttérbe szorította azokat a szereplőket, amelyek valódi versenyképességgel bírhattak volna. Ehhez társult egy torzító adórendszer, amely szektoronként eltérően sújtotta a cégeket, és Simor szerint a Gazdasági Versenyhivatal sem védte ki a tisztességtelen versenyhelyzeteket: egyes szereplők szinte bármit megengedhettek maguknak, másokat aránytalanul büntettek.

A tisztességes piaci viszonyok visszaállítása sem hoz azonnali eredményt, a hatás kettő-öt éves távlatban válhat érzékelhetővé – jelezte. Addig viszont a társadalomnak „türelemmel ki kell bírnia ezt az időszakot”, ahogy fogalmazott, a kormánynak pedig kommunikációval és egyéb eszközökkel kell áthidalnia ezt a szakaszt. Arra a kérdésre, mire van most a leginkább szüksége a magyar gazdaságnak, három szóban válaszolt: bizalom, bizalom, bizalom.

Egy esetleges nemzetközi válság vagy kiszámíthatatlan külső környezet kapcsán Simor azt hangsúlyozta, hogy ilyen helyzetben az őszinteség, és nem túlzottan optimista forgatókönyvek felvázolása az egyetlen járható út. „Ez a magyar lakosság még egy repülőrajt-ígéretet nem hisz el. Konzervatív tervezésre van szükség, ami viszont még nehezebbé teszi majd a költségvetés helyzetét” – mondta.

A jogi keretrendszer átalakításának lehetőségeiről Tóth Gábor Attila alkotmányjogász beszélt. Megítélése szerint a 2026-os választás minőségileg többet jelenthet, mint egy szokványos kormányváltás, de teljes értékű rendszerváltásnak nem nevezhető – legalábbis nem 1989-hez mérhető súlyúnak. Akkoriban ugyanis egy szovjet típusú államszocialista berendezkedésből történt átmenet a piacgazdaságra, illetve az egypárti diktatúrából a parlamentáris demokráciára. A NER esetében ezzel szemben jellemzően politikai rendszerváltásról lehet szó.

Az alkotmányjogász úgy látja, hogy egy kétharmados Tisza-felhatalmazás sok problémára kínálhat megoldást, hiszen ekkora többséggel szinte bármi keresztülvihető – ez azonban épp ezért komoly önkorlátozást is igényel. Különösen úgy, hogy a párt a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását ígéri. Tóth ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy az autokratikus intézményi tömb – élén az államfővel és az Alkotmánybírósággal – továbbra is komoly akadályt jelenthet, ha tagjai összehangoltan lépnek fel a parlamenti munkával szemben.

Az igazságtétel kérdéskörét szintén az 1989 utáni időszakkal vetette össze az alkotmányjogász. Rámutatott: bár a NER is sok sérültet hagyott maga után, az 1989 előtti rendszer tömeggyilkosságokkal terhelt múltja egészen más súlyú bűnöket jelentett. A jelenlegi rendszer áldozatainak köre rendkívül heterogén – ide tartoznak az állami gondozásban bántalmazott gyerekek, az állásukból eltávolított közalkalmazottak, a civil szervezetek és az ellehetetlenített intézmények egyaránt. Egy új kormánynak Tóth szerint azt az egyensúlyt kell megtalálnia, amelyben a felelősségre vonás nem bosszúból, hanem szigorú jogszabályi keretek között történik.

Hasonló kihívás vár a vagyonvisszaszerzés területén is. Szakértőkre hivatkozva Tóth jelezte, hogy a nemzeti vagyon közel fele került a NER-hez köthető körök kezelésébe, olyan személyekhez, akik kockázatvállalás és tényleges teljesítmény nélkül, ingyen vagy kedvezményesen jutottak vállalatokhoz. Ezek a vagyontárgyak véleménye szerint sem tisztán magán-, sem tisztán köztulajdonnak nem minősíthetők, ezért a jogalkotók számára komoly fejtörést okoz, hogyan lehet vagyonelkobzás nélkül, mégis hatékonyan és méltányosan rendezni a kérdést.

Simor András ehhez hozzátette: a rendszerváltás óta gyakorlatilag minden kormány ígéretet tett a vagyonvisszaszerzésre, de érdemi eredményt eddig egyik sem tudott felmutatni. Az elmúlt tizenhat év kapcsán ugyanakkor olyan nagyságrendű összegekről és olyan „égbekiáltó” esetekről van szó, hogy ha ezúttal valós következményekkel járna a felelősségre vonás, az érzékelhetően javítaná a társadalom igazságérzetét.

A szociális szféra helyzetét Kramarics Szandra szociológus mutatta be. Megfogalmazása szerint Magyar Péter pártjának mindenképpen növelnie kellene a szociális kiadásokat. A GDP-arányos szociális védelmi ráfordítások ugyanis 2010 óta folyamatosan csökkennek: hazánkban 16–17 százalék körül mozognak, miközben az európai uniós átlag 26–27 százalék. A szakember szerint legalább 20 százalékos szintre lenne szükséges emelni ezt az arányt.

A szociológus emlékeztetett rá, hogy az elmúlt másfél évtizedben a kormány a munkaalapú társadalom koncepcióját hirdette, „segély helyett munkát” jelszóval, ám közben bevezette az érdemes és érdemtelen kategóriák szerinti megkülönböztetést, és számos juttatást a hagyományos családmodellhez kötött. A Tisza Párt programja ezzel szemben az esélyegyenlőség irányába mozdulna el – ennek megvalósítása például a családi adókedvezmények és a családi pótlék rendszerének összehangolása révén korántsem lesz egyszerű feladat.